A könyvben fejezetről fejezetre bontakoznak ki a nyugati civilizáció és rá jellemző betegségek összefüggései. Ezek a betegségek oly réginek tűnnek és annyira az emberhez tartozónak gondoljuk őket, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: mindig is itt voltak velünk, és ha korábban nem is voltak ennyire gyakoriak, nem új fejlemények az emberiség történetében. Ám ha az egyes betegségeket visszavezetjük a gyökerekhez, szinte kivétel nélkül a 19. század elejénél-közepénél kötünk ki. A nyugati civilizáció több lépésben hagyta maga mögött a paleolit táplálkozási szisztémát, amihez az évmilliók során adaptálódott. A földművelés, majd a 19. század végén megjelenő nagy kalóriájú, finomított élelmiszerek (cukor, fehérliszt, növényi olaj), végül a 20. század során a készételek szorították ki a hagyományos zöldség-gyümölcs-hús alapú táplálkozást. Újkori betegségeinktől tehát csak úgy szabadulhatunk meg, ha rekonstruálni tudjuk azt a táplálkozást és életmódot, amelyre mindannyian teremtve vagyunk. Ebben a forrongó világban azonban a paleolit táplálkozás még mindig túlságosan újszerű. A tények meggyőzőek, de csak akkor, ha hagyjuk megtapasztalni őket. A mémelmélet szerint az eszmék olyan fertőző egységek, amelyek akkor képesek gyorsan elterjedni, ha a megfertőzött egyed ezt az eszmét vonzónak találja. A paleolit táplálkozás „vírusa” azért olyan fertőző, mert aki kipróbálja, olyan változásokat tapasztal, amit annak előtte elképzelhetetlennek tartott volna. A legtöbb ember esetében a váratlan gyógyulási eredmények hatására a hitetlenség eufóriává változik, és hirdetni kezdik az „igét”. Sokukat persze gyorsan lehűt a környezet cinizmusa és hitetlenkedése, ám a tartós javulás végül a környezet egyes tagjait is gondolkodóba ejti. A paleolit táplálkozást egyre több orvos ajánlja betegének – vagy azért, mert meggyőzőnek találta az elméletet, vagy azért, mert egyszerűen hisz a szemének.