Magyarországon évtizedeken át alig létezett a szó klasszikus értelmében vett publicisztika. Ami annak tűnt, az csupán az állampárt központi bizottságának formailag közvetett, tartalmilag azonban inkább közvetlennek mondható jóváhagyásával jöhetett létre: az un. főszerkesztői értekezleteken. (Ki tudja ma már, mi is volt az?) A "tűrt" vagy "támogatott" sávjain belül meghatározott, cenzorilag engedélyezett cikkírói tevékenység igen távol állt a háború előtti Magyarországon, illetve a nyugati polgári demokráciákban művelt, igazi, merész, szabad levegőjű publicisztikától. Attól a saját véleményt tükröző, saját álláspontot képviselő, lapoknak szánt írásos szellemi tevékenységtől, mely idehaza egészében a harmadik "té", azaz a "tiltott" kategóriájába tartozott.